A nagyapámat, akit személyesen nem ismertem, a második világháborúban munkaszolgálatra kényszerítették.

Itt szeretném kihangsúlyozni, hogy a magyar "munkaszolgálat" szó nem írja le kellőképpen azt, hogy az abban résztvevők ezt nem saját akaratukból tették. Angolul (az angol kifejezésben) ezt a "forced" szóval tették egyértelművé. Erőltetett, kényszerített. A magyar valahogy szépen elkerüli a kényszermunka-szolgálat kifejezést.

Szóval, ott tartottunk előbb, hogy nagyapámat behívták munkaszolgálatra. Ez az 1938-as évben történt és több lépcsőn keresztül eltartott 1945-ig. A leveleket, melyeket a munkaszolgálatból írt nagyanyámnak, a tágabb értelmű család tagjainak, továbbá 1941 után már kisfiának (mostani édesapámnak) minimális eltéréssel adom közre. Ezek az eltérések fakadnak például abból, hogy a kézírást néhol nehezen lehetett elolvasni, mint ahogyan majd az első néhány posztból kiderül, az a levél egy szénarakás tetején hasalva, cigarettatárcán íródott. Érezhető, ugye? Nem a kényelem volt a fő szempont. Talán lesznek olyan részek is, amelyeket más okból nem szeretnék majd ide írni.

Azt gondolom, hogy ezek a levelek nem különlegesek. Nekem mondjuk annyiban mégiscsak, hogy egy kihasított, megelevenedett történet a család múltjából, ismerős szereplőkkel... előttem vannak a nagy barna fotelben ülő, vagy éppen utcán sétáló emberek és előttem vannak a vagonok, a barakkok, a táborok és azok a borostás és koszos arcú emberek, akik mosolyogva, vállukat egymásnak vetve állnak a fényképeken.
Nektek, mint külső személőknek egy-egy ilyen levél érzéseket jelenthet, belegondolva a családi szétszakadás apró kis napi problémáin keresztül megvilágított emberi lét és kapcsolati kérdésekbe.

Sokat segített édesapám mai párja, aki ezeket a leveleket átnézte és legépelte. Köszönöm szépen Klári!

(Kiváncsi vagyok a reakciókra. És ameddig a kommentelés kulturált lesz, addig moderálás sem lesz. Ha lesz egyáltalán komment :)